Pont ma egy éve, hogy lehetőséget kaptam, az élettől, hogy álmaim városában élhetek. Lévén, hogy kis korom óta a tánc, ami éltet, elsősorban itt is az volt a célom, hogy karriert építsek, csak éppen nem szülőhazámban, hanem a világ másik felén, Szöulban.
Azt kell, hogy mondjam, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz boldogulni itt. De nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam volna. Mikor ide jöttem még minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egy hét alatt találtam munkát, méghozzá egy jól fizető állást.
Az egyik legnagyobb étteremláncnál, dolgozom, mint vezető pincér. De hiába van jó állásom, szép lakásom, nem ez a cél, amiért itt vagyok. Én a tánc miatt jöttem ide. Mint azt már említettem, egy éve élek Szöulban, na, ez alatt az egy év alatt szinte az összes entertaintmentnél megpróbálkoztam, hogy hátha lehet táncos belőlem, eddig sikertelenül. Mára oda jutottam, hogy egyetlen egy cég maradt ki a repertoire-ból, és ez nem más, mint a JYP.
És pont, hogy tegnap láttam meg az étteremből hazafelé tartva a nagy óriás plakátot miszerint ma délután 2 órakor lesz az e havi első nyílt meghallgatás. Megbeszéltem a főnökömmel, hogy ma csak a délelőttös műszakot vállalom el, hiszen lehet, hogy ez a meghallgatás lesz az, ami végre megváltoztatja az életem, és arra az útra terel, amit én akarok élni, és nem arra, amit a környezetem követel meg tőlem.
A főnököm persze rögtön igent mondott, hiszen mindig látja, hogy megállás nélkül táncolok, van, hogy a rendeléseket is táncolva szolgálom fel a vendégeknek.
Sajnos eléggé későn vettem észre, hogy lesz ez a meghallgatás, ezért nem tudtam rá kellően felkészülni. Egész pontosan fogalmam sincs, hogy milyen zenére táncoljak, és a koreográfia hiányáról ne is beszéljünk, egyszóval ez lesz életem legfélelmetesebb délutánja.
Miután hazaértem, épp csak annyi időm volt, hogy letusoljak a munka után. A fürdést követően rendbe szedtem rakoncátlan tincseimet, majd egy halvány sminket dobtam fáradt arcomra. Felkaptam táskámat melyben benne rejlett a ruha, amiben megmérettetem magam.
Felpattantam a buszra, de a kimerültség erőt vett rajtam.
Észre sem vettem, de a busz, amin utaztam mély álomba ringatott. Negyven perc múlva a sofőr keltett fel álmomból, mert beértünk a busz végállomására. Ránéztem az órámra, és rá kellett jönnöm, hogy iszonyú késésben vagyok, szokásomtól eltérően.
Leugrottam a buszról, és futni kezdtem, épp arra amerre az út vitt. Közel 10 perc futás után, nem magamtól álltam meg, hanem egy magas férfi volt az, aki utamat állta. Futás közben hátrafordultam megnézni az utcatáblát, de elolvasnom nem sikerült, mert a következő pillanatban nem láttam mást csak a férfi gyönyörű arcát, és rá kellett jönnöm, hogy épp egy vad idegen férfin fekszem, Szöul egyik legforgalmasabb utcája kellős közepén.
Mikor elérte az agyamat az információ, hirtelen felpattantam, és sűrű hajlongás közepette szinte már bocsánatért esedeztem az idegennek. Ő pedig a bocsánatkérésemre egy hatalmas mosollyal válaszolt. Mosolya olyan volt mintha egy angyal mosolygott volna rám.
Aztán újra az órámra pillantottam, és rá kellett jönnöm újra, hogy elkéstem.
De mire újra futásnak eredtem volna, az idegen férfi megragadta a karom, és az erős szorítása maradásra késztetett. Nem értettem, hogy miért nem enged el. Dühös arccal fordultam felé, de mire megszólalhattam volna, ő megelőzött. Angyali hangja vízhangozott fülemben, mint egy gyönyörű dallam. Beletelt egy pár percben mire felfogta az agyam, hogy miért is nem engedett tovább a férfi. Az esés közben kiesett a telefon a zsebemből, és ő azt akarta visszaadni.
Válaszul újra vad hajlongásba kezdtem, de Ő az arcomnál megragadva, felemelte fejem, és szólt, hogy most már abba hagyhatom a hajolgatást. Elejtettem még egy köszönömöt és újra útnak indultam.
Fogalmam sem volt róla ki is volt ez a gyönyörű idegen, de a mosolya megváltoztatott bennem valamit. Szerencsémre a következő sarkon ott volt a cél állomás ahova ennyire igyekeztem. Sietősen lépdeltem be a hatalmas épületbe, ahol a recepciós hölgyön kívül senkit nem találtam.
Rémület áramlott végig a testemen, hogy lemaradtam a meghallgatásról. Aztán a recepciós lány megnyugtatott, hogy folyik a meghallgatás az alagsorban.
Gyors ütemben kezdtem szaladni a végtelennek tűnő csigalépcsőn lefelé, és pár perc múlva megtaláltam a meghallgatást is.
Épp, hogy leértem és egy mély férfihang, egy mikrofonba búgta a nevem. „- _____________________________ kérjük, fáradjon a terem közepére, a zenelejátszót pedig nyújtsa át a dj-nek.
Elindultam a terem közepe felé, és remegő kézzel nyújtottam át a zenémet tartalmazó Pen drive-ot a dj-nek. Majd a terem közepére érve, egy kedves férfihang kért meg, egy hatalmas asztal mögül, hogy mutatkozzam be. Az asztalnál nem csak ő ült, hanem helyet foglalt mellette 5 nagyon jó kiállású, és helyes férfi.
Miután végig pásztáztam a terepet, arra lettem figyelmes, hogy 6 szék van, de csak öten ülnek ott. De nem kerítettem neki nagy jelentőséget.
A bemutatkozás után helyet foglaltam a terem közepén, a kezdő pozícióban. Majd elindult a zene, és a testem táncra perdült.
Nem gondolkodtam a mozdulatokon (és nem is igazán volt min gondolkodnom), ezért ösztönből kezdtem mozogni a zenére.
Épp amikor a koreográfia közepénél tartottam, egy hatalmas ajtócsapódás szakította félbe egy pillanatra táncomat.
Megperdültem saját tengelyem körül, eközben szemügyre vettem a személyt, aki megzavart, és rá kellett jönnöm, hogy az idegen volt az, akire nem olyan régen ráestem.
Szívem hirtelen kalapálni kezdett, de le kellett győznöm a szívem, hogy befejezhessem a táncomat. Éreztem, hogy az utolsó ütem következik, ezért felugrottam a levegőbe, és spárgában érkeztem meg. Ekkor a zene leállt épp, ahogy terveztem. A teremben lévők tapsolni kezdtek, ami egy picit megnyugtatott.
Felálltam, hogy meghallgassam a zsűri véleményét, és mélyen az idegenem szemébe néztem, mire ő válaszul egy ravasz mosollyal jutalmazta a produkciót.
Ahogy véget ért a meghallgatás, elindultam a vissza a hatalmas csigalépcsőn, épp hogy elértem a kijáratot, valaki abban a pillanatban mellettem termett és szinte kirángatott az épületből. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás, aztán rá jöttem, hogy az angyalom volt az, aki kicibált a gyönyörű épületből. Éppen, kérdésre nyitottam volna ajkaimat, de ő elcsitított és árvízként törtek elő belőle a szavak.
- Először is ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.- Másodszor, csak szerettelek volna megdicsérni, nagyon ügyesen táncolsz.
- Ó, igen, és ne haragudj, hogy megzavartam a táncodat, sajnos az idő érzékem nem túl jó, és mindig minden honnak elkések. Ezért mindig megdorgálnak a többiek, hogy igazán figyelhetnék kicsit jobban, mert egy idol nem késhet. - Ja, és még valami Lee Junho vagyok, énekes, itt dolgozom a cégnél, a 2PM egyik tagja vagyok.
Azok a srácok, akik ott ültek a zsűriben, ők a többi tag, és mi keressük a táncosokat, ezért volt ma meghallgatás.
Közben arcát fürkésztem és beszéd közben olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek jó napja volt az oviban. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy kérdő arccal tekint, rám, és várja, hogy megválaszoljam az előző kérdés áradatot. Kellet egy pár másodperc, mire válaszolni tudtam, mert elvesztem a tekintetében.
- Megpróbálom sorban megválaszolni a kérdéseidet.
Tehát, annak, ellenére, hogy nem akartál megijeszteni, eléggé sikerült, de a bocsánatkérésedet elfogadom. - Köszönöm a bókokat, megtisztelő, hogy egy híresség dicsér. –Ugyan menj már, ne kezelj úgy, mint egy sztárt, én is csak ember vagyok, mint, te vagy bárki más.
Ja, és engem pedig_____________-nek/nak hívnak.
Vicces volt, ahogy próbálta, lebetűzni a nevem, hiszen nem volt hozzá szokva a magyar nevekhez. Meg is dicsértem egy hangos kacajjal, ő pedig kissé szégyenlős arccal mosolygott a kuncogásom hallatán. Nevetésem a telefonom csörgése szakította félbe.
A főnököm írt SMS-
t, mégis be kell mennem egyik munkatársam helyett dolgozni, mert ő lebetegedett. Miután elraktam a telefont, oda fordultam angyalomhoz, aki még mindig a nevem betűivel bajlódott. Elmondtam neki, hogy most mennem kell dolgozni, már épp kicsúszott volna a számon, hogy szia, de ő belém fojtotta szót, mézédes csókjával.
Az első pillanatban meglepettség lett úrrá rajtam, majd elgyengültem és utat engedtem csókjának. Mire tudatosult bennem, hogy mi is történik JunHo ajkai vadul tépték enyéimet.
A csókcsatánkat, egy újabb telefoncsörgés zavarta meg, ezúttal nem SMS- t kaptam, hanem hangos üvöltést a volna másik végéről. A főnököm volt, és üvöltözött a telefonba, hogy hol vagyok már. Válaszként annyit böktem oda, hogy indulok.
- Mennem kell. Mondtam Junho-nak.
Majd elindultam a buszmegálló felé, és mire hátra tekintettem, de az angyalom már nem volt sehol…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése