My first love (Junho)

My first love (JunHo)
 Pont ma egy éve, hogy lehetőséget kaptam, az élettől, hogy álmaim városában élhetek. Lévén, hogy kis korom óta a tánc, ami éltet, elsősorban itt is az volt a célom, hogy karriert építsek, csak éppen nem szülőhazámban, hanem a világ másik felén, Szöulban.
Azt kell, hogy mondjam, nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz boldogulni itt. De nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam volna. Mikor ide jöttem még minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egy hét alatt találtam munkát, méghozzá egy jól fizető állást.
Az egyik legnagyobb étteremláncnál, dolgozom, mint vezető pincér. De hiába van jó állásom, szép lakásom, nem ez a cél, amiért itt vagyok. Én a tánc miatt jöttem ide. Mint azt már említettem, egy éve élek Szöulban, na, ez alatt az egy év alatt szinte az összes entertaintmentnél megpróbálkoztam, hogy hátha lehet táncos belőlem, eddig sikertelenül. Mára oda jutottam, hogy egyetlen egy cég maradt ki a repertoire-ból, és ez nem más, mint a JYP.
 És pont, hogy tegnap láttam meg az étteremből hazafelé tartva a nagy óriás plakátot miszerint ma délután 2 órakor lesz az e havi első nyílt meghallgatás. Megbeszéltem a főnökömmel, hogy ma csak a délelőttös műszakot vállalom el, hiszen lehet, hogy ez a meghallgatás lesz az, ami végre megváltoztatja az életem, és arra az útra terel, amit én akarok élni, és nem arra, amit a környezetem követel meg tőlem.
 A főnököm persze rögtön igent mondott, hiszen mindig látja, hogy megállás nélkül táncolok, van, hogy a rendeléseket is táncolva szolgálom fel a vendégeknek.
 Sajnos eléggé későn vettem észre, hogy lesz ez a meghallgatás, ezért nem tudtam rá kellően felkészülni. Egész pontosan fogalmam sincs, hogy milyen zenére táncoljak, és a koreográfia hiányáról ne is beszéljünk, egyszóval ez lesz életem legfélelmetesebb délutánja.
Miután hazaértem, épp csak annyi időm volt, hogy letusoljak a munka után. A fürdést követően rendbe szedtem rakoncátlan tincseimet, majd egy halvány sminket dobtam fáradt arcomra. Felkaptam táskámat melyben benne rejlett a ruha, amiben megmérettetem magam.
Felpattantam a buszra, de a kimerültség erőt vett rajtam.
Észre sem vettem, de a busz, amin utaztam mély álomba ringatott. Negyven perc múlva a sofőr keltett fel álmomból, mert beértünk a busz végállomására. Ránéztem az órámra, és rá kellett jönnöm, hogy iszonyú késésben vagyok, szokásomtól eltérően.
Leugrottam a buszról, és futni kezdtem, épp arra amerre az út vitt. Közel 10 perc futás után, nem magamtól álltam meg, hanem egy magas férfi volt az, aki utamat állta. Futás közben hátrafordultam megnézni az utcatáblát, de elolvasnom nem sikerült, mert a következő pillanatban nem láttam mást csak a férfi gyönyörű arcát, és rá kellett jönnöm, hogy épp egy vad idegen férfin fekszem, Szöul egyik legforgalmasabb utcája kellős közepén.
Mikor elérte az agyamat az információ, hirtelen felpattantam, és sűrű hajlongás közepette szinte már bocsánatért esedeztem az idegennek. Ő pedig a bocsánatkérésemre egy hatalmas mosollyal válaszolt. Mosolya olyan volt mintha egy angyal mosolygott volna rám.
Aztán újra az órámra pillantottam, és rá kellett jönnöm újra, hogy elkéstem.
 De mire újra futásnak eredtem volna, az idegen férfi megragadta a karom, és az erős szorítása maradásra késztetett. Nem értettem, hogy miért nem enged el. Dühös arccal fordultam felé, de mire megszólalhattam volna, ő megelőzött. Angyali hangja vízhangozott fülemben, mint egy gyönyörű dallam. Beletelt egy pár percben mire felfogta az agyam, hogy miért is nem engedett tovább a férfi. Az esés közben kiesett a telefon a zsebemből, és ő azt akarta visszaadni.
 Válaszul újra vad hajlongásba kezdtem, de Ő az arcomnál megragadva, felemelte fejem, és szólt, hogy most már abba hagyhatom a hajolgatást. Elejtettem még egy köszönömöt és újra útnak indultam.
Fogalmam sem volt róla ki is volt ez a gyönyörű idegen, de a mosolya megváltoztatott bennem valamit. Szerencsémre a következő sarkon ott volt a cél állomás ahova ennyire igyekeztem. Sietősen lépdeltem be a hatalmas épületbe, ahol a recepciós hölgyön kívül senkit nem találtam.
Rémület áramlott végig a testemen, hogy lemaradtam a meghallgatásról. Aztán a recepciós lány megnyugtatott, hogy folyik a meghallgatás az alagsorban.
Gyors ütemben kezdtem szaladni a végtelennek tűnő csigalépcsőn lefelé, és pár perc múlva megtaláltam a meghallgatást is.
Épp, hogy leértem és egy mély férfihang, egy mikrofonba búgta a nevem. „- _____________________________ kérjük, fáradjon a terem közepére, a zenelejátszót pedig nyújtsa át a dj-nek.
Elindultam a terem közepe felé, és remegő kézzel nyújtottam át a zenémet tartalmazó Pen drive-ot a dj-nek. Majd a terem közepére érve, egy kedves férfihang kért meg, egy hatalmas asztal mögül, hogy mutatkozzam be. Az asztalnál nem csak ő ült, hanem helyet foglalt mellette 5 nagyon jó kiállású, és helyes férfi.
Miután végig pásztáztam a terepet, arra lettem figyelmes, hogy 6 szék van, de csak öten ülnek ott. De nem kerítettem neki nagy jelentőséget.
 A bemutatkozás után helyet foglaltam a terem közepén, a kezdő pozícióban. Majd elindult a zene, és a testem táncra perdült.
Nem gondolkodtam a mozdulatokon (és nem is igazán volt min gondolkodnom), ezért ösztönből kezdtem mozogni a zenére.
Épp amikor a koreográfia közepénél tartottam, egy hatalmas ajtócsapódás szakította félbe egy pillanatra táncomat.
 Megperdültem saját tengelyem körül, eközben szemügyre vettem a személyt, aki megzavart, és rá kellett jönnöm, hogy az idegen volt az, akire nem olyan régen ráestem.
 Szívem hirtelen kalapálni kezdett, de le kellett győznöm a szívem, hogy befejezhessem a táncomat. Éreztem, hogy az utolsó ütem következik, ezért felugrottam a levegőbe, és spárgában érkeztem meg. Ekkor a zene leállt épp, ahogy terveztem. A teremben lévők tapsolni kezdtek, ami egy picit megnyugtatott.
Felálltam, hogy meghallgassam a zsűri véleményét, és mélyen az idegenem szemébe néztem, mire ő válaszul egy ravasz mosollyal jutalmazta a produkciót.
 Ahogy véget ért a meghallgatás, elindultam a vissza a hatalmas csigalépcsőn, épp hogy elértem a kijáratot, valaki abban a pillanatban mellettem termett és szinte kirángatott az épületből. Nem értettem mire ez a nagy felhajtás, aztán rá jöttem, hogy az angyalom volt az, aki kicibált a gyönyörű épületből. Éppen, kérdésre nyitottam volna ajkaimat, de ő elcsitított és árvízként törtek elő belőle a szavak.
 - Először is ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
 - Másodszor, csak szerettelek volna megdicsérni, nagyon ügyesen táncolsz. 
- Ó, igen, és ne haragudj, hogy megzavartam a táncodat, sajnos az idő érzékem nem túl jó, és mindig minden honnak elkések. Ezért mindig megdorgálnak a többiek, hogy igazán figyelhetnék kicsit jobban, mert egy idol nem késhet. - Ja, és még valami Lee Junho vagyok, énekes, itt dolgozom a cégnél, a 2PM egyik tagja vagyok.
Azok a srácok, akik ott ültek a zsűriben, ők a többi tag, és mi keressük a táncosokat, ezért volt ma meghallgatás.
 Közben arcát fürkésztem és beszéd közben olyan volt, mint egy kisgyerek, akinek jó napja volt az oviban. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy kérdő arccal tekint, rám, és várja, hogy megválaszoljam az előző kérdés áradatot. Kellet egy pár másodperc, mire válaszolni tudtam, mert elvesztem a tekintetében.
 - Megpróbálom sorban megválaszolni a kérdéseidet.
Tehát, annak, ellenére, hogy nem akartál megijeszteni, eléggé sikerült, de a bocsánatkérésedet elfogadom. - Köszönöm a bókokat, megtisztelő, hogy egy híresség dicsér. –Ugyan menj már, ne kezelj úgy, mint egy sztárt, én is csak ember vagyok, mint, te vagy bárki más.
Ja, és engem pedig_____________-nek/nak hívnak.
Vicces volt, ahogy próbálta, lebetűzni a nevem, hiszen nem volt hozzá szokva a magyar nevekhez. Meg is dicsértem egy hangos kacajjal, ő pedig kissé szégyenlős arccal mosolygott a kuncogásom hallatán. Nevetésem a telefonom csörgése szakította félbe.
A főnököm írt SMS-
t, mégis be kell mennem egyik munkatársam helyett dolgozni, mert ő lebetegedett. Miután elraktam a telefont, oda fordultam angyalomhoz, aki még mindig a nevem betűivel bajlódott. Elmondtam neki, hogy most mennem kell dolgozni, már épp kicsúszott volna a számon, hogy szia, de ő belém fojtotta szót, mézédes csókjával.
Az első pillanatban meglepettség lett úrrá rajtam, majd elgyengültem és utat engedtem csókjának. Mire tudatosult bennem, hogy mi is történik JunHo ajkai vadul tépték enyéimet.
 A csókcsatánkat, egy újabb telefoncsörgés zavarta meg, ezúttal nem SMS- t kaptam, hanem hangos üvöltést a volna másik végéről. A főnököm volt, és üvöltözött a telefonba, hogy hol vagyok már. Válaszként annyit böktem oda, hogy indulok.
 - Mennem kell. Mondtam Junho-nak.
 Majd elindultam a buszmegálló felé, és mire hátra tekintettem, de az angyalom már nem volt sehol…

dream come true

1.Az álmok valóra válnak!

Csak egy egyszerű lány vagyok nagy álmokkal.
Mindig is túl realista voltam magammal szemben, még akkor is ha sok pozitív reakciót kaptam az emberektől azzal kapcsolatban ami életet, és ez nem más mint a tánc.
Amióta az eszemet tudom, táncolok és mindig is az volt az álmom, hogy egyszer nagy táncos leszek, aki egy nagy színpadon állva megmutathatja az embereknek, mit is neveznek szenvedélynek.
Sosem hittem volna, hogy ez egyszer bekövetkezhet, de még is meg történt, eljött az én napom is, amit a legjobb barátnőm oldalán élhettem meg.

Néhány éve belekóstoltam a koreai zene világába, és szinte teljesen magával ragadott. Megismertem a bandákat, és vele a 2pm-et és a jyp entertainmentet is.
 Nagyon sokszor álmodoztam arról, hogy én is ott lehetek, és napi kontaktusba kerülhetek azokkal, akikre már példaképként tekintek.

Aztán egyszer csak megtörtént a csoda a JYP meghirdetett egy online meghallgatást táncosoknak, ahol nem számított hány éves vagy, nem számított honnan jöttél, csak is egy dolgot tartottak szem előtt, hogy mit tudsz. A tét pedig egy szerződés a JYP Entertaintmentben, mint hivatalos táncos, a győzteseket pedig egy nagy díjátadó gála közben ismertetik a nézőkkel.
Erre felbuzdulva én és a legjobb barátnőm felvettünk egy duó videót, amiben ketten táncoltunk. Szerettem, vele táncolni, mert amikor együtt táncoltunk mindketten úgy éreztük, hogy lelkünk összeforr. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a mi kis országunkban minden versenyt megnyertünk, amin csak elindultunk duó kategóriában, de azt mindketten éreztük, hogy ez az online válogató még nekünk is nagy falat lesz.
Napokig tartott mire sikerült elkészíteni a tökéletes videót, de végül sikerült. A videón a tökéletes szinkron látszott, mintha nem is 2 ember táncolta volna, hanem csak egy. Pont ezt szerettük volna elérni.

Két hét telt el, úgy hogy, mindennap vártuk a visszaigazoló e-mailt, hogy sikerült, de nem történt semmi. Ekkor mindketten úgy éreztük, hogy egy ekkora színvonalhoz kevésnek bizonyultunk, ám ekkor megtörtént a csoda, megszólalt a lakásom csengője, a sok merengéstől, a halk csengő szó is úgy hatott mintha egy atombombát robbantottak volna közvetlen a fülem mellett. Leszaladtam, megnézni, ki csengetett. A postás volt, ott várt az ajtóban, egy hatalmas fehér borítékkal a kezében, azzal a címszóval, hogy nagyon fontos küldeményt hozott számomra. Aláírtam a papírt, majd visszacsoszogtam a lakásba, mit sem törődve a kezemben tartott levéllel. Aztán mikor véletlenül mégis odarévedt a tekintetem a borítékra, a szívem mintha ki akart volna ugrani a helyéről, hiszen a levelet egyenesen a JYP entertaintment-től küldték. Boldogságomban szinte kitéptem az ajtót, és már- már ájulás közeli állapotban könnyektől borított arccal léptem be a szobámba, legjobb barátnőmet persze halálra rémítve kinézetemmel. Megszólalni képtelen voltam, inkább csak átnyújtottam neki a borítékot, majd mikor benne is tudatosult honnan is érkezett a levél, nyakamba borult, és velem együtt sírt.
Legalább 10 perc telt el mire eljutottunk odáig, hogy ki nyissuk a borítékot, hogy meg tudjuk mi is áll benne. Én nem mertem elolvasni a levelet, mert rettegtem, ezért legjobb barátnőm volt az aki feltárta a levél tartalmát. Egy percig csak nézte a sorokat bambán, rezzenéstelen arccal, majd zokogva annyit mondott, MEGCSINÁLTUK!
A levélben az állt, hogy sikeresen átjutottunk az első fordulón, és a levél mellé kaptunk 2 repülőjegyet az álom városba Seoulba a táncosok versenyének második fordulójára.

Mióta a birtokunkban volt a 2 db személyre szóló repülőjegy, szinte semmi mással nem foglalkoztunk, csak azzal, hogy megalkossuk a következő tökéletes koreográfiát. Időt és erőt nem pazarolva táncoltunk napi 10 akár 12 órát is, szó szerint vég kimerültségig dolgoztunk a koreográfiákkal, egészen az indulás előtti utolsó napig.
Másnap kora hajnalban kellett felkelnünk, mert reggel 9 órakor indult a gép a magyar repülőtérről. Szüleink persze nehéz szívvel engedtek el minket, hiszen a világ másik felére utazunk. A repülőtéren zokogva öleltem magamhoz a szüleimet, de érzelmeim vegyesek voltak. Felváltva váltakozott bennem az izgalom és félelem egyvelege, valamint a hiányérzet, hogy hetekig nem látom a szeretett családomat. Azon a reggelen az idő, csak úgy repült, mintha röpke 5 percem lett volna elbúcsúzni, a családtól, pedig egész pontosan egy órán keresztül sírtam a szüleim ölelésébe temetkezve.
És akkor a hangosbemondóban, egy kellemes hang figyelmeztetett minket, hogy fejezzük be a beszállást a repülőgépbe. Még adtam egy utolsó puszit a szüleimnek, majd megragadtam legjobb barátnőm kezét, és elindultunk az álmunk felé vezető repülőgép irányába.

A repülő út, pillanatoknak tűnt, holott órákig suhantunk a felhők fölött, majd egyszer csak egy rázkódás ébresztett fel a mámorból, amiben egész idő alatt voltam, a gép leszállt a Seouli reptéren.
 Az igazi móka csak ezután következett. Éppen hogy csak beértünk a nekünk lefoglalt szállodai szobába, az ajtón máris kopogás hallatszott. Ezúttal barátnőm nyitotta ki az ajtót, ahol egy fiatal szállodai dolgozó állt, egy hófehér papírral a kezében. Szó nélkül barátnőm kezébe nyomta a papírt, meghajolt és el is tűnt.
A papírban a táncos jelöltek napi programjai voltak felsorolva, szinte a napok minden percét kihasználva, természetesen táncpróbák keretében. Meg volt határozva, hogy a nap melyik szakában mettől meddig tartanak a próbák, mikor ehetsz, és mikor van szabadidőd ez pontosan 1 héten keresztül katonás napirend szerint.
A megérkezésünk napján természetesen még nem kellett mennünk táncpróbára, mert a késő esti órákban értünk a fővárosba. Megbeszéltük, hogy első este biztosan nem alszunk, de az egész napos izgalom, és az utazás kivett belőlünk minden energiát. Az ágy ólomkeze, másodpercek alatt rántott be a puha takarók közé, s álom ült szemeimre.
Másnap reggel az ébresztő óra zökkentett ki legszebb álmomból, majd a felismerés, hogy eljött az első próba napja. Izgalommal telten ugrálta barátnőm ágyán, hogy felkeltsem én, ha az ébresztőóra nem volt elég. Épp, hogy sikerült ébren maradásra bírnom legjobb barátnőmet, a szobapincér már száguldott is be a forró kávéval, és az első koreai reggelinkkel, ezüstös tálcáján. Reggeli után a napi tisztálkodás következett, amivel most a megszokottnál gyorsabban végeztünk, bizonyára az izgalom miatt. Az indulás után nem sokkal, megérkeztünk a hatalmas épület elé, amiről annyiszor álmodoztunk, a JYP Entertainment elé. Ahogy megláttuk a hatalmas épületen tornyosuló nagy kék betűket, ölelkezve kezdtünk örömtáncba, amit egy öblös mély férfihang tört meg.
 Az új trénerünk tornyosult előttük, és nagyon morcos arccal, utasított minket, hogy azonnal menjünk befele átöltözni.
Nem értettük az elején, hogy honnan tudta, hogy mi is versenyzők vagyunk, aztán később a táncteremben észrevettük, hogy csak mi ketten vagyunk európaiak az összes versenyző közül.
Az órák csak úgy repültek, míg folytak a táncpróbák, melyben az első délelőtt 3 stílus koreográfiáját kellett elsajátítani, majd az ebédszünet után újabb 3 stílus következett. Mindketten úgy éreztük, hogy jól vettük az első akadályokat, hiszen a tréner is elégedett pillantásokkal jutalmazta a táncunkat.
 Mindennap újabb stílusok és újabb trénerek. Egyre több terhelés, egyre kevesebb versenyző.
Ahogy múltak a napok, úgy hullottak a versenyzők, mint a legyek.
 Már mi is a végkimerültség határán voltunk, de úgy éreztük, nem adhatjuk fel a siker kapujában.

Az egy hét szinte úgy repült el, mintha nem is lett volna, hiszen minden olyan gyorsan történt s mire észbe kaptunk már a díjátadó reggelén voltunk.
Minden még versenyben maradt táncosnak, korán reggel volt a gyülekező a táncteremben, ahol ismertették velünk az utolsó próbatétel feladatait.
J.Park szinte halálos nyugalommal sétált be a terem ajtaján, majd belekezdett mondókájába.
„A táncosok utolsó próbatétele nem más, mint, hogy random módon kiválasztott sorrendben fel kell lépnetek a mai este meghívott idoljai mögött, mint háttér táncos, mindenféle együtt gyakorlás nélkül. Akinek ez sikerül, az maradhat a cégnél hivatalos, táncosként, és az a banda vagy idol, aki megszavazza a táncosokat onnantól kezdve annak a bandának a hivatalos táncosa lesz.”

A táncosok ereiben szinte megfagyott a vér az elhangzott mondatok után, de még mire bárki is feleszmélt volna a sokkból, a BOSS folytatta:
„ –Nemzetiségek alapján sorolom a táncosokat a sztárok mögé, melyet nem árulok el most, hanem a táncosok falán fogjátok megtalálni egy óra múlva!
További kellemes felkészülést, és sok sikert mindenkinek! ”
Ahogy elhagyta J. Park a termet, a tréner abban a pillanatban kapcsolat vissza a zenét, és mindenkinek onnan kell folytatni a munkát, ahol az félbeszakadt.
 A próbák végeztével, minden táncos épp csak annyi időt kapott a műsor előtt, hogy haza menjen a szállodába letusolni, majd irány újra a JYP épülete, ahonnan a táncosokat egy busz szállította tovább a díjátadó helyszínére.
 Miután mi is visszaértünk a hőn áhított leendő munkahelyünkre épp csak annyi időnk volt, hogy rápillantsunk a táncosok falára, hogy tudjuk, kik mögött kell fellépni.
Amikor megláttuk, hogy kiknek a neve mellett szerepel a mienk, azt hittük, leesik az állunk. A szívünk majd kiugrott a helyéről, hiszen a 2PM neve mellett állt a mi nevünk.
De mire észbe kaptunk volna, már tessékeltek is tovább a parkoló felé, mert a buszról már csak én és a legjobb barátnőm hiányoztunk.
Még épp, hogy csak helyet foglaltunk a buszon, az már száguldott is tovább velünk, Seoul egyik leggazdagabb negyede felé.
Mikor beérkeztünk a stúdióba, szemünk és szánk egyaránt tátva maradt, hiszen a díjátadó stúdiója olyan volt akár egy palota.
Úgy szerettem volna minden zugát feltérképezni, de nem lehetett, mert már irányítottak is tovább minket az öltözőnk felé, ahol számtalan sminkes, és fodrász sündörgött a többi táncos körül. Az egész olyan volt, mintha csak álmodtuk volna, és mire újra észbe kaphattunk volna, már teljesen átalakítottak minket, és a színpad háta mögött vártuk a mi nagy pillanatunkat ahol minden eldől.

Az idő csak úgy rohant, pedig mi az utolsó előtti fellépők voltunk. Mindkettőnkben mérhetetlen izgalom és félelem tombolt, hiszen sem a 2PM-mel, sem az állandó táncosokkal nem találkoztunk, és nem is próbáltunk együtt. Annyit tudtunk csak, hogy melyik koreográfiát fogjuk táncolni, azok közül, amiket megtanítottak, de persze nem arra a zenére, táncoljuk, amire a próbákon táncoltuk.
Míg azon gondolkodtunk, hogy mik is a lépések, és vajon mi fog történni a színpadon, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy staffos elkezd felfelé lökdösni a színpadra vezető lépcsőn.
Onnantól kezdve nem emlékszem semmire, csak arra, hogy ott állok a színpadon a tömegnek háttal, elindult a 2PM egyik zenéje, és testem önkéntelenül vette fel az általam jól ismert zene ritmusát. A következő pillanatban pedig már legjobb barátnőm kezét szorongatva a színfalak mögött vártam, hogy elhangozzon a nevünk…